Budai Hamburgi kolera

A kolera 5. pandemiája 1892-ben érte el Hamburgot. Bár sem az esetszám, sem a halálozás nem volt kiugróan magasabb a korábbiakhoz képest, a járvány terjedésének különleges körülményei széleskörű, nemzetközi figyelmet is keltettek.

Hamburg a XIX. sz. második felében robbanásszerűen növekedett. A lakósság száma 1850-1890 között 200 000-ről 623 000-re emelkedett. A nagy tömegek, jórészt munkások, szűk sikátorok túlzsúfolt házaiban éltek, az utcákra kifolyó szennyvizet és a piszkot nyílt csatornák vezették, minden kezelés nélkül az Elbába.

1842-ben a város nagy részét tűzvész pusztította el, amiben az elégtelen vízellátásnak is nagy szerepe volt. 1844-ben építtette meg a Szenátus a központi vízellátást, az Elbából kiemelt, szűretlen vizet kiülepítéses előkezelés, "tisztítás" után juttatták a vezetékbe. A rendszer kezdetben jól működött, de hamarosan kiderült, hogy ez a szedimentációs kezelés az egyre növekvő lakossági igény kielégítésére, a mind nagyobb mennyiségben kiemelt víz megtisztítására tovább már nem alkalmas. Korabeli, szatirikus dalocskák szóltak arról, hogy mi minden található - férgek, kis angolnák - a hamburgi ivóvízben. Többen sürgették egy nagyobb kapacitású, modernebb, homokszűrésen alapuló rendszer kialakítását, azonban ehhez azonban a Szenátus, a magas költségek miatt nem járult hozzá.

Időközben számos hastifusz-járvány sújtotta a várost, amit egyesek a nem megfelelően kezelt ivóvízzel hoztak kapcsolatba. A szakmai közvéleményt azonban ekkor a müncheni híres tudós, Max von Pettenkofer elmélete uralta, aki azt hirdette, hogy a hastífusz illetve a kolera valójában nem fertőzéses eredetű betegségek, hanem kialakulásukban a kórokozók mellett - ha ezeknek egyáltalán van szerepük - inkább a talaj kipárolgásából származó, légköri tényezők szerepelnek. A hamburgi illetékesek ezt szívesen hallgatták, mert azzal, hogy a betegségek terjesztésében Pettenkofer a víz szerepét lényegében kizárta, nem látták indokoltnak a vízellátás költséges megváltoztatását.

A kolera 1892 áprilisában érte el előbb Kabult (Afganisztán), júniusban betört Bakuba (Azerbajdzsán), majd innen Oroszországba. Ez idő tájt Hamburg kikötője volt az ezerszámra Amerikába kivándorló oroszok utolsó tranzit állomása. Az emigránsok az Elba partján felállított táborban várakoztak, 1892 augusztusában mintegy 5000 ember tartózkodott itt. A tábort a városi vízkiemelő helytől 4 km-re telepítették a tenger felé. A terület azonban csatornázva nem volt, a szennyvíz és az ürülék itt is kezelés nélkül került az Elbába, majd a tengerbe. Innen azonban a dagály a szennyezett, fertőzött vizet rendszeresen visszaterelte a folyón a vízkiemelőhöz! Ez vezetett a járvány kitöréséhez. Az első áldozatok augusztus 15-én, illetve 16-án haltak meg az Eppendorf Közkórházban, mindkettő kikötői munkás volt. Bár a tünetek gyors kialakulása nyugtalanította az orvosokat, a kolera gyanúja még nem vetődött fel. Augusztus 17-én ismét négyen betegedett meg a kikötőből hasonló tünetekkel. A Szenátus ekkor azt a hivatalos állásfoglalást adta ki, hogy nincs kolera. Augusztus 18-án 12, 19-én 31 új eset lépett fel. Utóbbiak közül 10 már nem volt kapcsolatban a kikötővel, ami arra mutatott, hogy a járvány a várost is elérte. Az esetszám augusztus 27-ig logaritmikusan növekedett, ezen a napon 1024 új megbetegedést és 414 halálesetet jelentettek. Szeptember közepétől kezdődött meg a csökkenés, de még novemberben is voltak megbetegedések. A járvány összesen 16 956 embert sújtott és 8605 áldozatot követelt (letalitás 50.47% !).

Robert Koch a kolera kórokozóját, valamint a betegség terjedési mechanizmusát is, már a járvány előtt 8 évvel felfedezte és leírta. Az Eppendorf Közkórhás patológusai azonban nem voltak járatosak a mikrobiológiai vizsgálatokban és tartottak az elsietett, téves diagnózis következményeitől is. Emellett az egészségügyi hatóság is azt tanácsolta, hogy csupán egyes esetek alapján ne mondják ki a kolera diagnózisát. Így a Szenátus még augusztus 22-én is azt a jelentést kapta, hogy egyetlen koleraesetet sem észleltek.

A hamburgi hatóságok több okból is vonakodtak a kolera jelenlétét elismerni: gyógyszerészek kongresszusa zajlott a városban és valamennyi szálloda tele volt vendégekkel; másrészt féltek attól is, hogy a kikötő karanténje csökkenti a város bevételeit. Még augusztus 23 -án is állítottak ki igazolványt hét, Amerikába tartó személyhajó részére arról, hogy a Hamburgban felvett ivóvíz fertőzés gyanújától mentes helyről származik. De nem történt intézkedés a vezetékes víz fogyasztásának meggátlására sem. Igen nagy volt még a Koch felfedezéseit elszántan támadó Pettekofer befolyása!

Hamarosan feltűnt az is, hogy a szomszédos Altona - a porosz kormányzat területén lévő kisváros, ahol az ivóvizet homokszűréses módszerrel tisztították -, koleramentes maradt. Sőt Hamburg azon peremkerületeiben, ahol a vízellátást az altonai vízmű biztosította, szintén csak kisszámú megbetegedés történt.

A Birodalmi Kormány augusztus 24-én Berlinből Hamburgba küldte Robert Koch-ot, akit elképesztettek a város higiénés viszonyai, a hibás intézkedések és az illetékesek nemtörődömsége. Híressé vált nyilatkozatát, "Uraim! Elfelejtem, hogy Európában vagyok", a sajtó, a hamburgi állapotok elítélésére, mindenütt elterjesztette.

1893-ban gyorsan megépítették a város homokszűréses rendszerű vízellátását. Ennek költsége 22 millió márka volt, míg a járvány okozta kár több, mint 400 millióra rúgott. A betegségek behurcolásának megelőzése érdekében 1892-ben megalapították az Egészségügyi Intézetet, 1893-ban pedig Bernhard Nocht-ot, Robert Koch asszisztensét kinevezték a kikötő főorvosává. Az ő kezdeményezésére alakult meg 1900-ban a Hajózási és Trópusi Betegségek Intézete, a mai "Bernhard Nocht" Trópusi Betegségek Intézete elődje.

Az 1892-ben lezajlott járvány tanulságos példa arra, hogy a járványos, fertőző betegség elleni tevékenységben milyen súlyos következményekkel jár a nemtörődömség és a fösvénység. A tanulságok ma, több mint 100 év után is érvényesek!

Napjainkban a kolera 7. pandémiája még tart. A betegség az alacsony higiénés színvonalú, kellő minőségű ivóvízzel el nem látott területeken hatalmas tömegeket sújt, kiemelten veszélyeztettek a zsúfolt menekült táborok. Nem kizárt azonban a betegség fejlett országokba való behurcolása sem, figyelembe véve a közlekedés nagymérvű felgyorsulását.