Összefoglalás

A szerző állást foglal abban, hogy a dohányzás visszaszorítása mindenkinek, aki az egészségügyben dolgozik, lehetősége, kötelessége és felelőssége.

Ismerteti az Egészségügyi Világszervezet Európai Irodájának 1988-ban megfogalmazott, és azóta is időszerű dohányzásellenes chartájának hat pontját, és információt ad az Egészség Évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja keretében ajánlott dohányzásellenes minimális intervenció mindennapos gyakorlatának fontosságáról.

A dohányzás igen elterjedt népszokás Magyarországon. (A férfiak több mint 40, a nők több mint 25 %-a dohányzik.) Ennek a népszokásnak a szerepe az idő előtti halálozásban általában, de a tüdőrák, hólyagrák, időelőtti arterioszclerosis, idült légúti betegségek, valamint a koraszülés gyakoriságában közismert. Tehát a dohányzás az egyik fő felelőse a hazai felnőtt lakosság rossz, az európai átlagnál jelentősebb rosszabb egészségi mutatóiért. Az, hogy Magyarországon a dohányzás miatt közel harmincezer ember hal meg évente, és hogy ezeknek a halottaknak többsége 65 évnél fiatalabb, mindenképpen olyan kihívás, amit figyelembe kell venni, hogy az Egészség Évtizedé-nek Johan Béla Nemzeti Programja azon célkitűzése, hogy mind a férfi, mind a női lakosság születéskor várható átlagos élettartama legalább három évvel növekedjék a program során megvalósuljon.

Maga a dohányzás, annak kialakulása, következményeinek értékelése, a visszaszorítás lehetőségei adottak, de mindenkinek meg kell találnia a helyét, és külön aláhúzva személyi és közösségi felelősségét, hogy ezt a nemzetrontó szokást Magyarországon mérsékeljük, és az általa kiváltott káros hatásokat csökkentsük. Mint előbb említettem, a dohányzás ártalmai megelőzhetők, csökkenthetők, de csak akkor, ha

– mindenki tudja és elhiszi, hogy árt és veszélyes,

– ha mindenki akar tenni valamit, hogy a veszélyeztetés mértéke csökkenjen,

– ha azok, akiknek tudásuk és szerepük lehet a megelőzésben, leszoktatásban, elhívatottak, hogy tudásukat ezen a téren maximálisan bevessék,

–  és, ha a közöny, a szkepszis és a cinizmus (kimutathatóan vagy rejtetten a dohánygyárak által stimulálva) nem teszi nevetségessé, komolytalanná ezeket a próbálkozásokat.

Az Egészségügyi Világszervezet Európai Irodája már 1988-ban meghatározott egy hat pontból álló Európai Dohányzásellenes Chartát, melyet keretbe foglalva itt is említünk.

Az Európai Dohányzásellenes Charta hat pontja megadja a programot, és elgondolkodtathat, hogy vajon Magyarországon mindenki tudja-e, hogy mekkora ellenség a dohányzás, és megtesz-e mindent azon a poszton, ahol dolgozik, hogy a fenti hat pont minél teljesebben megvalósuljon.

Az, aki az egészségügy bármely területén dolgozik, kötelességének, felelősségének kell, hogy érezze, és ezen érzés birtokában kell keresnie, hogy miként segítheti a rábízott, hozzá fordult lakosságot abban, hogy

– ne kezdjen el dohányozni,

– ha már dohányzik, hagyja abba,

– segítsen másokat is meggyőzni, hogy vegyen részt a fenti két feladat megoldásában.

Az alkalmazandó akciók részben primer prevenciós – (ne szokjon rá), részben szekunder prevenciós – (szokjon le) feladatok.

A primer prevenció célcsoportjai a gyermekek, már az óvodában, iskolában, az ifjak az iskolában és a szabadidő központokban.

A szekunder prevenció kiemelt célcsoportja a dohányzó várandós anyák, de rajtuk kívül minden dohányzó ember, aki le akar szokni, és segítséget kér, de azok is, akik nem akarnak leszokni, mert ők barátságos, figyelemhívó tanácsokra szorulnak, hogy változtassák a kívánt irányba véleményüket.

Vegyük sorra, hogy az egészségügyben dolgozók közül ki, hol és hogyan vehet részt a dohányzás elterjedtségének visszaszorításában.

A primer prevenció terén a védőnő, és az iskolában dolgozó orvos szerepe meghatározó, de nem nélkülözheti az elsődleges megelőzés a házi orvos, házi gyermekorvos aktív részvételét sem. Mit lehet tenni? Csatlakozni a már meglévő akciókhoz,

– az Egészséges Óvodák Nemzeti Hálózata,

– az Országos Egészségfejlesztési Intézet Dohányzás vagy Egészség Munkacsoportjának óvodai, iskolai akciói,

– az iskolai dohányzás ellenes kortárssegítő, kortársoktató mozgalom, olyan hazai tapasztalatokat tudnak felsorolni, bemutatni, amelyek eredményesek ezen a téren.

A már meglévő akciókhoz való csatlakozáson kívül, ajánlott kezdeményezni helyi akciókat az iskolákban, pl. dohányzásellenes vetélkedők, rajz, irodalmi jelenet pályázatok, kiállítások szervezésével együtt az iskola nevelői testületével. Ezek az akciók jól beilleszthetők a 2003-ban módosított Oktatási Törvény által előírt, minden iskola részére kötelezően kidolgozandó egészségfejlesztési tervbe, amit az iskola nevelő testülete és az iskolaegészségügyi szolgálat közösen kell, hogy kidolgozzon.

További primer prevenciós lehetőségek: a személyes példamutatás, tehát, hogy az aki, az egészségügyben dolgozik, az lehetőleg ne dohányozzék, vagy ha dohányzik, azt úgy tegye, hogy ne lehessen se látni, se érezni dohányzó voltát. A következetes ellenpropaganda is egy módszer, ami azt jelenti, hogy hirdetni kell, minden egyes lehetőséget felhasználva, a nemdohányzás előnyeit, az alternatívák felajánlása, a több mozgás, az értelmes baráti programok jelentőségének hangsúlyozása, és a felnőttség felelősségének hangsúlyozása is eredményre vezethetnek. Nem árt néha vulgarizálni az üzenetet: „aki jól ápolt, az, jó illatú, aki pedig dohányzik, az büdös”. Ha nem dohányzol, illatos, bársonyos, fiatalos maradsz, de ha dohányzol, akkor büdös, ráncos, koravén leszel.

A másodlagos megelőzési programok és lehetőségek

Itt elsősorban a várandós anyák direkt védelmét kell említeni. Azt a szégyent, hogy több, mint 15%-uk dohányzik ebben az állapotban, nem tolerálhatjuk. Itt a védőnői intervenció feladatai:

– minden új várandósnál rákérdez a dohányzásra,

– említi a károsító hatásokat, különös tekintettel a fejlődő magzatra,

– említi a leszokás és leszoktatás lehetőségeit,

– felajánlja segítségét is, és ha igénylik, segít.

A várandós anyák indirekt védelme sem elhanyagolható, mind a védőnőnek, mind az alapellátás orvosainak kötelessége felhívni a várandós asszony dohányzó hozzátartozóinak figyelmét veszélyeztető mivoltukra, és kérni őket, hogy a várandós jelenlétében senki sem dohányozzék.

A házi orvos, házi gyermekorvos mindennapos munkájában a dohányzás ellenes minimális intervenció a követendő gyakorlat.

 E szerint – minden házi orvos érdeklődjék arról, hogy hozzáforduló paciense:

– dohányzik-e,

– adjon információt a károsító hatásokról, vészes következményekről,

– említse meg a leszokás lehetőségét,

– ajánlja fel segítségét (a nikotinpótlásban, a lelki vezetésben, stb.)

– és segítsen konkrétan és szubjektíven is.

Ha valaki le akar szokni, akkor a háziorvosi intervenció terjedjen ki a tanácsokra,     az  abbahagyás megkönnyítésére is.

Ezek  szerint:

– ne vegyen több dohányterméket,

– a meglévőket tegye nehezen elérhető helyre,

– foglalkoztassa ujjait (esetleg egy befőttes gumi húzogatásával),

– vezesse le a cigaretta utáni nyúlás mozdulatát más teendővel (ajánlja a kliensének, hogy szopogasson cukormentes édességet),

– ne keresse a dohányosok társaságát,

– vezessen naplót arról, hogy hogyan sikerült megelőznie a rágyújtást,

– ha szükséges, vegye igénybe a nikotinpótlást,

– mozogjon sokat, sétáljon a levegőn.

Kórházban, rendelőintézetben dolgozó orvosok, ápolónők, asszisztensek lehetőségei, feladatai:

– ne dohányozzanak a betegek előtt,

– érdeklődjenek a betegek dohányzási szokásairól,

– hívják fel a figyelmet az ártalmakra,

– utaljanak a dohányzás és az aktuális megbetegedés kapcsolatára, ha az egyértelmű,

– hívják fel a figyelmet a leszokásra, és a leszokást segítő szolgálatokra.

Ezek alapján azt a minimális intervenciót, amit a Johan Béla Program a háziorvosoktól elvár, ki lehet, és ki is kell terjeszteni minden orvos-beteg találkozóra, legyen az akár szakrendelőben, fogorvosi rendelőben, kórházban, gondozó intézetben.

Ezek mellett az egészségügyi munkahelyek mindegyikében következetesen érvényesíteni kell a dohányzási tilalmat, illetve nem látható és illatával sem  zavaró helyen kell kijelölni azt, ahol a szenvedélyük áldozatai dohányozhatnak. Ezen a téren a példamutatás annyiban is fontos, hogy lehetőleg ne a rendelő, ne a kórház előtt, a bejáratnál álljanak azok a szenvedélyüktől megszabadulni nem tudó nővérek, orvosok, akik dohányoznak, mert az igaz, hogy ők az intézeten belül nem fognak rossz példát mutatni, de az intézményt csak a dohányfüst felhő leküzdésével lehet megközelíteni. Ez a gyakorlat egy meglehetősen cinikus megvalósítása a nemdohányzók védelméért hozott törvény előírásainak. Így mindenképpen meggondolandó, hogy az egészségügyi intézmények bejáratának tíz méteres körzetében a dohányzás tilalmát az intézmény igazgatóságának el kellene rendelni.

A fentiek mellett végtelenül fontos a minden egészségügyi dolgozótól elvárt magatartás a biztatás. Föl kell lépni az ellen, hogy bárki elítélje, megszégyenítse, vagy kifigurázza azt, aki le akar szokni. Nagyon fontos, hogy azokat, akik gyengének bizonyultak a leszokási elhatározásukban és visszaesnek, nem szabad megszégyeníteni, hanem biztatni és buzdítani kell, nem szabad közömbösen elmenni amellett, hogy lemondjanak eredeti szándékukról.

Számosan vannak az egészségügyben dolgozók között olyanok, akik úgy gondolják, hogy ehhez a kérdéshez szkeptikusan kell hozzáállni. Ez a magatartás ezen a téren bűn. Inkább optimistán álljunk a kérdéshez, mint szkeptikusan. Az optimizmus jelentős tényezője a gyógyításnak, a szkepticizmus viszont üldözendő, (nem jópofa dolog), mert kétségeket ébreszt, és így komolyan árt.

A fentiek alapján az egészségügyben dolgozók közül mindenkinek feladata a

„Kerüld,

     Hagyd ki,

         Add fel a dohányzást”

szlogen elfogadása és következetes terjesztése, valamint az elhívatottság kialakítása és folyamatos gyakorlata a siker reményében.

Az Európai Orvosok Dohányzásellenes Szövetsége az orvosok és egészségügyi dolgozók dohányzás, vagy egészség kartáját javasolja elfogadásra minden orvosnak, melyet tanulmányunk végén keretbe foglalva közzéteszünk

Irodalomjegyzék:

1.         It Can Be Done, a smoke-free Europe WHO Regional Publications, European Series, No.30. 1988.

2.    Az Egészség Évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja, Budapest, 2003.