Prof. Dr. Budai József

Fôvárosi Szent László Kórház

A perm-, valamint a jurakorból származó, több millió éves fosszíliák osteomyelitisre utaló elváltozásai tanúsítják, hogy a parazitizmus, az élôlények közötti kapcsolatnak ez a speciális, antagonisztikus formája az élettel egyidôs, és a mikrobák _ fennmaradásuk érdekében _ már jóval az ember megjelenése elôtt is károsították a magasabb fejlettségű élôlényeket.

A paleoantropológia számos lelete igazolja, hogy az emberi faj is kialakulásától kezdve szenved a különbözô fertôzô betegségektôl.

Ókor

Az egyiptomi múmiák csontjain tbc-s és osteomyelitises elváltozások láthatók, a bôr himlôhelyes, a korai, a zsigereket is megtartó mumifikálásokban talált hatalmas lép a malária biztos jele. A Kr.e. 1500 körüli évekbôl, a 18. dinasztia korából származik az a jól ismert relief, amely egy bottal sántikáló fiatal papot ábrázol, típusos post-poliomyelitises elváltozással, az egyik alsó végtag izomatrófiájával és izomkontraktúrájával.

Az írásos történelem korai feljegyzéseiben, az Ebers papyrusban, a kínai, indiai szövegekben (Ayur-Veda) és a Bibliában, számos utalás van arra, hogy a járványok már az egészen korai historikus idôkben is jelen voltak és pusztítottak. Felléptüket az emberek rendszerint az istenségek, magasabb rendű lények büntetésének, megtorlásnak tartották. A terjedés megakadályozására már az egyiptomi papok is írtak elô bizonyos rendszabályokat (pl. szent helyekrôl való eltiltás), de ismertebbek az ókori, nagy görög orvosok ilyen célú írásai (Hippocrates: Epidemion). Ez utóbbiakban, a tünetek alapján nagy valószínűséggel felismerhetô néhány olyan fertôzô betegség (enterális infekciók, malária, typhus abdominalis, ty. exanthematicus, pestis, brucellosis, stb.), amelyek még a XIX. sz.-ban is endémiásak voltak a Mediterraneum területén. Mások viszont a leírások alapján nem azonosíthatók, nem sorolhatók be a ma ismert kórformák közé.

A kezdetektôl fogva kiemelkedô jelentôségű a háborúk és a járványok összefüggése, más szóval az emberiség történelmét a háborúk mellett, legalább olyan súllyal befolyásolták a fertôzô betegségek is. Az ellenségeskedéseket rendszeresen a járványok fejezték be, és a gyôzelmet igen gyakran nem az erôsebb, felkészültebb, hanem a szerencsésebb fél szerezte meg, akit a járvány kevésbé sújtott. Egészen a XX. sz. elejéig, az I. Világháborúig az volt jellemzô, hogy a háborúkhoz csatlakozó járványok áldozatainak száma mindig messze meghaladta a hadi eseményekben meghaltakét.

A háborúk és a járványok összefüggéseirôl az elsô jelentôsebb adat Herodotosz-tól származik, aki Historia c. könyvének 8. kötetében szól arról, miként mentette meg Görögországot a loimos (pestis és/vagy dysenteria?), amely Xerxes Thesszáliába betörô csapatait oly mértékben sújtotta, hogy a 800 000 fôt számláló perzsa hadsereg közel 300 000 halott hátrahagyásával kényszerült visszavonulásra.

Tukidydész a Kr.e. 430-as években lezajlott, második peloponésszoszi háború leírásában az athéni pestist is megörökítette az utókor számára. A járvány Etiópiából indult, végigsöpört Egyiptomon és az afrikai tengerparton, majd Pireus kikötôjén át tört be a félszigetre, és hatalmas pusztítást végzett mind a városba beszorult athéniek között _ Periklész is áldozatául esett _, mind pedig az ellenség soraiban. A kórképre jellemzô volt a hirtelen kezdet, lázzal, légúti, enterális és idegrendszeri tünetek, a hólyagos kiütés sem volt ritka. A halál 5-7 nap alatt állt be. A túlélôkön fekélyek, mutilációhoz vezetô gangrenák alakultak ki. A leírásokból nem állapítható meg pontosan, hogy mi is volt ez valójában, többen variolát gyanítanak. Nincs kizárva az sem, hogy a járvány nem volt homogén, hanem több betegség szerepelt benne egyidejűleg.

A történelemben törvényszerűen bekövetkezô jelenség, hogy a járványok után mélyreható, súlyos, ún. másodlagos következmények jönnek. A lakosság csökkenése miatt a termelés visszaesik, a termôföldek elugarosodnak, az öntözô- és vízelvezetô rendszerek tönkremennek. A következmény éhínség, valamint a táplálkozással összefüggô ártalmak (skorbut, ergotizmus) széleskörű elterjedése, mindezek tovább csökkentik a fertôzésekkel szembeni ellenállást.

Egyes járványok különösen messze ható, történelemformáló hatással és következménnyel jártak. Így pl. a rómaiak és a punok évszázados rivalizálásban a hatalom sorsa, vagyis a Mare nostrum (Földközi-tenger) feletti uralom meghatározó kérdése már jórészt korábban eldôlt azáltal, hogy Kr.e. 416-ban, illetve 396-ban a punok, a rájuk tört pusztító járvány miatt _ amit Diodorus Siculus (Kr.e. 396) az athéni pestissel azonosnak vél _, nem tudták Syracusát elfoglalni, ami pedig a Mediterraneum teljes ellenôrzését biztosította volna számukra, és a sziget késôbb Róma birtoka lett. Joggal merül fel a gondolat, vajon miként alakult volna a mediterrán kultúra, illetve késôbb Európa kultúrája és történelme, ha a térségben nem a bürokratikus, militarista, hatalomvágyó Róma, hanem a lazább, kereskedelmi szellemű föníciai stílus kerül hatalomra.

Nagy Sándor sikeres hódításait is járvány állította meg. Észak-Indiában a katonák tömeges enterális megbetegedése (kolera?) miatti lázadás visszavonulásra kényszerítette, és ez indította meg a hatalmas kiterjedésű, laza szervezettségű, militarista birodalom összeomlását, amit a zseniális fiatal hadvezér korai halála (Kr.e. 323) is felgyorsított.

Minden idôk legnagyobb kiterjedésű és leghosszabban fennálló impériumát, a Római Birodalmat is a kezdetektôl sújtották a járványok. Hanyatlásában, majd pusztulásában _ a súlyos társadalmi-gazdasági okok, a barbárok szakadatlan támadásai mellett _, fontos szerepe volt a birodalomban idôrôl-idôre végigsöprô epidemiáknak, és nem utolsósorban az Appennin-félszigeten, valamint a meghódított területek nagy részén is a lakosságot folyamatosan sanyargató endémiás maláriának. A Kr.e. idôkbôl csak kevés feljegyzés maradt fenn járványokról. Ilyen volt a Kr.e. 88-ban lezajlott polgárháború, amelyben Marius gyôzelmét az hozta meg, hogy Octavius hadseregében mintegy 17 000 ember halt meg a rájuk tört járványban.

A Kr. u.-i idôkben egyre szaporodnak a járványokról szóló feljegyzések. Tacitus említi, hogy Nero korában hatalmas pestisjárvány volt Rómában. Az „antoniusi pestis" Kr.u. 165 táján szinte teljesen elárasztotta a birodalmat; errôl Galenos ad információt, a leírásában gyakran említett hólyagos kiütések azonban a variola gyanúját is felvetik. Marcus Aurelius, a filozófus császár variolában halt meg (Kr.u. 180). A járványok hatalmas pusztítást végeztek a határmenti, limesen túli, ellenséges, barbár törzsek között is (gallok, germánok, stb.), ezek támadásai nemegyszer valamilyen járvány okozta tömeges pusztulás miatt akadtak meg.

Számos fertôzô betegséget, járványt hurcoltak magukkal az ókorban, majd a korai középkorban is, a népvándorlás keletrôl, nyugatra száguldozó nomád hordái. Ismeretes, hogy a hunokat Konstantinápoly elfoglalásában embert, lovat és szarvasmarhát egyaránt pusztító járvány akadályozta meg, amely a feltételezések szerint, anthrax lehetett.

A Brit-szigetekre a szászokat Kr. u. 449-ben telepítették be, mivel a 444-ben lezajlott hatalmas járványt követôen a lakosság oly mértékben megritkult, hogy a mindennapi élet zavartalan folytatása szinte lehetetlené vált. Jelentôs kiterjedésű, tisztázatlan etiológiájú, súlyos epidemia zajlott le 455-456-ban a jelenlegi Bécs környékén (Eusebius), 467-ben Rómában, és néhány év múlva a szomszédos tartományokban is. Idôközben a barbárok elfoglalták Itália nagyobb részét, a valaha dicsôséges Római Birodalom megszűnt; befejezôdött az ókor (476).

Középkor

A középkorra szinte teljes egészében a járványok szelleme nyomta rá a bélyegét. Az emberiség történelmének ebben az 1000 éves szakaszában folyamatosan együtt élt különbözô fertôzô betegségekkel (pestis, lepra, rabies, stb.) és szenvedett azok pusztításaitól. A fertôzések elterjedését különösen elôsegítette az is, hogy a korábban magas higiénés színvonal általánosan és nagymértékben csökkent. A középkor elsô, nevezetes járványa, a justiniánusi pestis, 540 körül indult. Elárasztotta és közel 60 éven át uralta az akkor ismert világot, számos leírás maradt fenn terjedésének útjáról, méreteirôl, pusztításairól. Az 590-ig tartó fennállása alatt a justiniánusi pestis, amit a folytonos háborúk, az éhínség és a földrengések tovább súlyosbítottak, alapjaiban rendítette meg Bizánc hatalmát.

A keresztes háborúk mindegyike fôleg a járványos betegségek miatt fulladt ki. Az elsôben az expedíciós sereg létszáma 300 000 fôrôl 20 000-re, a másodikban 100 000-rôl 5000-re olvadt le, elsôsorban a pusztító fertôzô betegségek miatt. Az utolsó hadjáratban a keresztesek vezére, Szent Lajos maga is a járvány áldozata lett.

A késôbbi, évszázadokon át elhúzódó francia_spanyol hatalmi harcokban is rendszeresen a járványok szabták meg az ellenségeskedések kimenetelét.

Újkor

Az Amerika felfedezésével beköszöntô újkor két nevezetes infektológiai jelenséggel vette kezdetét: a lues behurcolása az Óvilágba, illetve az Újvilág megfertôzése a himlôvel. A termelés, a kereskedelem és a közlekedés fejlôdésével, a betegségek gyorsabb terjedése következtében a járványveszély tovább növekedett. Az orvostudományban viszont fokozatosan mind több fertôzô betegség entitása tisztázódott, a kórképek felismerése egyre pontosabb lett. A pestis mellett, amely ez idô tájt szinte állandóan jelenlévô rém volt egész Európában, már elkülönítették a kiütéses tífuszt, a hastífuszt, más enterális infekciókat, a rabiest, stb., és már meglehetôsen pontos az 1580-ban egész Európára kiterjedô influenza elsô leírása is.

A harmincéves háború pusztító epidémiáit (és az emberi kegyetlenség számtalan gátlástalan megnyilvánulásait!), tompítja ugyan a történelmi távlat, de a viszonylag pontos, korabeli feljegyzések elképesztô méretű járványos pusztulásokról számolnak be.

Az észak-amerikai függetlenségi háború eseményeit a csapatok között mindkét oldalon pusztító himlô folyamatosan befolyásolta. A korábban már megszállt északi gyarmatokat a függetlenségiek, a tömeges megbetegedések miatt nem tudták megtartani és az Egyesült Államokhoz csatolni, így Kanada, amely brit koronagyarmat maradt, mai függetlenségét a himlônek köszönheti. A járványnak végül a Washington elnök által elrendelt variolizáció vetett véget. Igaz, súlyos volt az ár, minden 300 katona közül 1 az oltási variola áldozatául esett. A variolizáció halálozása ez idô tájt alig volt kisebb, mint a természetes úton elkapott betegségé!

Ismert, hogy a francia forradalom eredményeinek sikeres fennmaradásához nagyban járult hozzá a dysenteria is, amely a forradalom letörésére érkezô porosz-osztrák csapatokat jobban sújtotta, mint a védôket, a 42 000-es létszámú intervenciós hadsereg 13 000 katonája elvesztése után vonult vissza.

Napóleon számos háborúja közül, infektológiai-járványtani szempontból is, leginkább az oroszországi invázió vált hírhedté. A hadjárat 500 000 katonával indult. A határ átlépését követôen, a lengyelországi nyomorúságos viszonyok miatt elôbb tömeges légúti fertôzések (pneumónia, diftéria) tizedelték a katonákat, majd az általános tetvesség miatt kirobbant a kiütéses tífuszjárvány is. A „felperzselt földek" taktikájával is nyomorgatott hadsereg létszáma a harci események és a járványos betegségek miatt Moszkvába érve 80 000-re csökkent. A visszavonulás még szörnyűbb volt: a kiütéses tífusz, a pneumónia és a dysenteria pusztítása mellett 15 000-re teszik a megfagyottak számát. A fél milliós, fényes hadsereg 20 000 fôre fogyatkozott. Ney marsall hadtestébôl 20(!) élô maradt meg. A visszatért katonák a járványt behurcolták Vilnába és környékére, a lakosságból újabb 25 000-en betegedtek meg, és csak 3 000-en maradtak életben. A hadjárat katonái kivétel nélkül átestek a kiütéses tífuszon.

Az utolsó nagyobb hadi esemény, amelyben a fertôzések még nagy szerepet játszottak, a krími háború volt (1853-56). Errôl már pontos adatok maradtak fenn, amelyekbôl megállapítható, hogy az orvosi kezelésre szorulók között a fertôzöttek aránya 80%, a háborús sérülteké pedig 20% volt ugyan, de az utóbbiak csoportjában már magasabb volt a letalitás.

Az I. Világháborúban a fertôzéses halálozás a haditechnika által okozott pusztításhoz képest elenyészô volt.

1097 Budapest, Gyáli út 5-7.