|
Kedves
Olvasóink bizonyára figyelemmel kísérték eddigi tudósításainkat a
praxis privatizációjáról. Most, hogy új helyzet adódott,
nevezetesen, hogy a teljes privatizációt szorgalmazzák az
illetékesek, úgy gondoltuk, érdemes arról érdeklôdnünk, hogy ki
miért, avagy miért nem lép a „vállalkozó családorvosok" táborába.
Dr. Abaházi J. Attila igazgató fôorvost, Budapest III.
kerületi Egészségügyi Szolgálatának szolgálat-vezetôjét faggattuk
elsôként arról, hogy milyen Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának a
hozzáállása a háziorvosi praxisok privatizációjához:
_ Úgy
gondolom, hogy nálunk nincs gond ezen a téren. A III. kerületben
úgy szorgalmazzuk a teljes privatizációt, hogy a praxishoz tartozó
műszereket névleges összegért kívánjuk átadni, ez 1000 forintot
jelent, míg az ingatlan átadása már fejtörést okoz, hiszen a
rendelôk csupán egy része önkormányzati, másik része fôvárosi
tulajdonú. Ez a vegyes tulajdon kissé megnehezíti a privatizációt,
de már folyamatban van a megegyezés kimunkálása. Szeretnénk, ha a
vállalkozó családorvosok az ingatlant úgymond társasházi
felállásban működtetnék, ehhez igyekszünk minden támogatást
megadni számukra. A hajlandóság jó, a háziorvosok zöme már
vállalkozó, a gyermekrendelôk is vállalkozásban működnek, csupán
egyetlen gyermekorvos nem vett részt a magánosításban, a
gyermekfogorvosok jó része viszont még gondolkozik a
privatizáción.
Dr.
Szalay Zsolt
a XVII. kerületben háziorvos, Karneol Bt. néven már két éve
vállalkozásban praktizál.
_ A
háziorvosi tevékenység vállalkozás formában történô végzésére
közel 10 éve van lehetôség. Kezdetben óriási változást ígért,
jelentôs jövedelemhez juthatott a praxis, a közalkalmazotti
bérezéshez képest elôrelépést hozott. Tény, hogy olyan
háziorvosról nem hallottam, aki visszaadta a vállalkozását és
ismét közalkalmazottként dolgozik, de a privatizációnak ez a
formája messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Természetesen _ miután ez a gazdaságpolitikai törekvés is _
visszafordítani már semmit nem lehet, sôt a teljes privatizáció
lett a cél.
Tudjuk,
hogy az egészségügyi alapellátásért a települési önkormányzat
felelôs, egyértelműen ô határozza meg ennek működési formáját.
Ideális körülmények között ez alku tárgya, de ismerve az egyes
önkormányzatok különbözô anyagi helyzetét, a háziorvosi rendelôk
és felszereléseik állagát és a praxis működésének anyagi vonzatát,
ennek végbemenetele nem tud vezényszóra egységesen megtörténni.
Sok ingatlan eleve nem orvosi rendelônek épült, évtizedek alatt
nem is tették arra az elôírásoknak megfelelôen alkalmassá, sôt
van, ahol még a minimális karbantartási munkálatok elvégeztetése
is nehézségekbe ütközik.
Ha majd a
háziorvos tulajdonába kerül (vagy kell, hogy kerüljön) az általa
jelenleg használt rendelô (szoba? épületrész? ház?), vajon
változnak-e hirtelen a hatósági elôírások?
Hogyan
képzelhetô el a teljes privatizáció olyan esetben, ahol a
háziorvos rendelôintézeti épületben dolgozik? Megvalósítható-e ez
technikailag (telekkönyv, helyrajzi szám, örökölhetôség, stb.)
Kinek kell
vállalni az ingatlan felújítását, átalakítását a szakhatósági
elôírásoknak megfelelôen?
Túl sok
kérdés bizonytalan, még a legsegítôkészebb önkormányzat sem tud
jelenleg érdemi bátorítást adni.
És ez csak
az „ingatlan- kérdés", még nem is beszéltünk a szakmáról.
Az elmúlt
10 év alatt kénytelenek voltunk „magas szintre" hozni könyvelôi,
adószakértôi, számítástechnikai, vállalkozás-irányítási,
jogszabály-alkalmazási ismereteinket, amire közalkalmazottként
természetesen nem volt szükségünk. Vajon ezek ismeretek
megszerzéséhez szükséges idôt, energiát, pénzt minek a rovására
tudtuk elôteremteni? (család, szabadidô, betegellátás?)
A teljes
privatizáció további para-szakmai (elnézést a kifejezésért)
ismeretet igényel és vállalni kell a felzárkózást, mert különben
az ember belebukik. Ha nincs más választásunk, jól elô kell erre
készülni, ne a saját kárunkon tanuljunk!
Német és
holland kollégáktól szoktam hallani, hogy higgyem el, attól a
perctôl kezdve, hogy az orvos tevékenységét vállalkozásban végzi,
elsôsorban üzletember és másodsorban orvos. Aki az ellenkezôjét
állítja, az vagy nagyon naív, vagy olyan tôkeerôs
háttérvállalkozást működtet, jólfizetett gazdasági szakemberekkel,
ahol nem az orvosi ténykedésbôl származó bevétele megélhetésének
alapja. Ez majd aztán szakmán belül további ellentétek forrása
lesz, nagyon oda kell figyelni, nehogy egymás ellen hangoljuk a
kollégákat!
Vigyázzunk
arra, hogy amit már elértünk, ne hagyjuk tönkre tenni és ne
engedjük ki a kezünkbôl sorsunk irányítását…
Dr.
Révész Zsuzsanna
belgyógyász-kardiológus szakorvos a II. kerület egyetlen nem
vállalkozó háziorvosa. Arról beszélgettünk, hogy miért nem
vállalta eddig a praxisprivatizációt.
- Gyakorló
belgyógyász-kardiológusként dolgoztam a Szent János Kórházban,
mígnem 5 évvel ezelôtt elvállaltam itt, a II. kerületben, a
Komjádi Béla utcában, a háziorvosi teendôket. Abszolút nulláról
kezdtem, ugyanis egy elhalálozott kolléga praxisát vettem át, ám
idôközben a helyettesítések miatt a fiókban csupán 50 karton volt.
Amikor felderítettem a praxist, kiderült, hogy valóságban pusztán
húsz betegem van, elsôsorban fiatalok. Azóta építgetem a praxist,
jelenleg 700 betegem van. Így, miután már „valós" családorvos
vagyok, most gondoltam a privatizációra. Talán én könnyebb
helyzetben vagyok a kezdô vállalkozó kollégákhoz képest, mert
nekem már van egy vállalkozásom, egy üzemorvosi bt.-m, ezért
remélhetôleg nem fog nagy gondot okozni a váltás. Ezt a hosszú
várakozást a kényszer szülte, mert amíg nem volt kellô
beteglétszámom a vállalkozáshoz, nem mertem belevágni. Egyébként
ebben a kerületben nem szorgalmazzák a teljes privatizációt, azaz,
nem kell megvásárolnunk az ingatlant a praxissal együtt, ez
jócskán megkönnyítette döntésemet.
A rövid
fôvárosi körképet következô számunkban folytatjuk, akkor a vidéken
dolgozó vállalkozó és nem vállalkozó háziorvosokat kérdezzük
kezdeti tapasztalataikról, útkeresésükrôl.
Dunay
Csilla
|
El