Rihmer: Depresszio és öngyilkosság

Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnôtt lakosság több mint 15%-a legalább egy súlyos major (vagy ahogy régebben neveztük, endogén) depresszión átesik élete során és minden adott hónapban a populáció 3_5%-a major depresszióban szenved.

Ugyanakkor az 1980-as évek közepétôl jelentôs fejlôdés következett be a depressziók klinikai osztályozása, a biológiai és pszichoszociális háttértényezôk feltárása és a mind hatékonyabb terápiák kifejlesztése terén. Ma már számos hatékony, elônyös mellékhatásprofillal rendelkezô antidepresszívum áll rendelkezésre és jól kidolgozottak a depressziók egyéb (nem gyógyszeres) biológiai kezelési módjai is (például a fényterápia, az alvásmegvonás). Ezzel párhuzamosan komoly fejlôdés következett be a depresszió nem biológiai (vagyis pszichoterápiás) kezelési módszereiben is, és ma már bizonyítottnak tekinthetô, hogy a depressziók bizonyos formáinak kognitív terápiája ugyanolyan hatékony, mint a gyógyszeres kezelés, valamint az, hogy a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelések kombinált alkalmazása sokkal eredményesebb, mint bármelyik önmagában.

Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és kultúrában elôfordul, bár eltérô gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és mindenütt a világon két-háromszorosa a nôkének.

Ugyanakkor, szemben a befejezett suicidiumokkal, az öngyilkossági kísérlet a nôk körében jóval gyakoribb, ami viszont nem jelenti a szándék komolytalanságát, mivel a befejezett suicidiumot elkövetôk 16_32%-ának már volt legalább egy öngyilkossági kísérlete.

A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen, amelyet a maga számos komplikációjával együtt (suicidium, másodlagos alkoholizmus, a munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz, a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor több vizsgálat egyértelmûen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.

A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekbôl eredô reménytelenség érzése elsôsorban férfiaknál észlelhetô.

A család felbomlása, az ebbôl eredô magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.

A végsô, döntô faktor gyakran a reménytelenség és kétségbeesés, amely jelezheti a klinikai depresszió kezdetét és kényszerítô erejû öngyilkossági késztetéseket.

Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más szerek ártalmas használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid távon csökkenti a stresszhormonként ismert kortizol szintjét, ezáltal csökkenti a stresszt; de hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint-csökkenést, következésképpen depressziót eredményez _ ez pedig ördögi kör.

Mindez jelentôs probléma az egész nyugati világ számára, de a kelet-európai országokban még drámaibb a helyzet. Ezekben a markáns változásokon keresztülment társadalmakban elsôsorban a férfiak számára nehéz megfelelni a saját maguk és mások által támasztott elvárásoknak, így a hagyományos, családfenntartó férfi szerepének, amely egy korábbi, más módon strukturált társadalomból származik.

Bár az öngyilkosság rendkívül komplex, multikauzális jelenség, mégis körvonalazható több olyan tényezô, amelyek fennállása esetén a suicidium esélye jelentôsen megnô. Az öngyilkossági rizikófaktorok klinikai elôrejelzô értéke rendkívül különbözô mértékû. A suicidium pszichiátriai, pszichoszociális és demográfiai rizikófaktorait a következôképpen csoportosíthatjuk:

1. Pszichiátriai betegségek: depresszió, schizophrenia, alkoholizmus/drogabúzus

5. Csökkent központi idegrendszeri szerotoninaktivitás, illetve alacsony szérumkoleszterin-szint

A másodlagos és harmadlagos rizikófaktorok elôrejelzô értéke önmagában igen csekély, de ha egyidejûleg egy vagy több elsôdleges rizikófaktor is fennáll, az öngyilkossági kockázat komolynak mondható.

A számos rizikófaktor mellett csupán kevés úgynevezett protektív tényezôt ismerünk, amelyek védelmet nyújtanak az öngyilkossággal szemben. A jó családi, szociális háttéren kívül a terhesség, a szülést követô elsô év, a nagyobb gyermekszám, illetve a gyakorló (nem formális) vallásosság bizonyultak olyan tényezôknek, amelyek fennállása esetén a suicidium esélye csökken.

Az öngyilkosság kérdése szorosan kapcsolódik a depresszió problematikájához. Vizsgálatok bizonyítják azt, hogy a befejezett öngyilkosságok 50_70%-át kezeletlen vagy nem megfelelôen kezelt major depresszió állapotában követik el _ és ezen esetek legalább felében az öngyilkosságot elkövetô személynek semmilyen kapcsolata nincs orvossal. Azonban az orvoshoz forduló depressziós betegeknek is csupán 30_50%-ánál ismerik fel a depressziót, és ezeknek is csupán 12_16%-ánál történik megfelelô antidepresszív gyógyszeres terápia.

Az Egyesült Államokban és sok európai országban kezdtek kampányokat a lakosság depresszióval kapcsolatos informálása céljából, ismertetve a tüneteket, az elérhetô terápiás lehetôségeket, ezzel is bátorítva a depresszióban szenvedôket, hogy forduljanak szakemberhez problémájukkal. Emellett az orvosok továbbképzése jobb diagnosztikus és terápiás munkát eredményezett a depresszió területén, vagyis kimutathatóan növekedett a depresszió felismerésének aránya és a gyógyuló betegek száma.

Néhány országban ennek tulajdonítják azt, hogy az öngyilkosságok száma csökkent, annak ellenére, hogy a depresszió gyakorisága növekszik. Ugyanakkor több országban _ fôleg a kelet-európai országokban _ oly mértékû növekedés észlelhetô az öngyilkossági halálozásban, hogy néhány korosztály esetében _ fôleg a férfiak között _ az öngyilkosság a leggyakoribb halálok.

A problémát a kilencvenes évek elején a WHO ismerte fel, s a szervezet egy 1995-ös tel-avivi öngyilkossággal foglalkozó nemzetközi konferencián figyelmeztetett az öngyilkosságok számának növekedésére, elsôsorban a fiatal férfiak körében.

A helyzet a kelet-európai országok többségében aggasztónak mondható, bár a nyugat-európai szituáció sem megnyugtató, elsôsorban a vidéki körzetekben, ahol az öngyilkosság a leggyakoribb halálokok egyike.

Azért válnak a férfiak jelentôsen veszélyeztetett csoporttá, mert az öngyilkosságukat gyakran nem elôzi meg semmilyen figyelmeztetô jel vagy segítségkérés. A férfiak gyakran igen drasztikus és erôszakos (violens) módját választják az öngyilkosságnak (önakasztás, lôfegyver, magasból való leugrás stb.), amely nem sok esélyt hagy a túlélésre. Az esetek többségében a férfiak az öngyilkosságot megelôzôen nem beszélnek errôl senkinek, félelmeiket és kétségeiket nem osztják meg másokkal, nem keresnek segítséget.

A férfiak döntô többségének az öngyilkosságot megelôzôen nincs semmiféle kapcsolata az egészségügyi ellátással, vagy ha mégis, gyakran szomatikus panaszokkal fordulnak orvoshoz, így nem kerül felismerésre a depresszió és elmarad a terápia.

A helyzetet legjobban a Gotland-tanulmány mutatja be, amelynek során a nyolcvanas évek elején a háziorvosokat intenzív továbbképzésben részesítették a depresszió diagnosztikájának és terápiájának területén. Ez a depresszió felismerésében és követésében markáns javulásteredményezett,és az antipszichotikumok, illetve a szedatívumok használatának jelentôs csökkenéséhez vezetett. Ezzel szemben nôtt a hozzászokást nem eredményezôantidepresszív gyógyszerek fogyasztása, amelyeket korábban sokkal ritkábban használtak, és lényegesen csökkent a depresszió miatti kórházi beutalások, illetve a depresszió miatt betegállományban töltött napok száma.

Az öngyilkosság gyakorisága érzékelhetôen csökkent _ bár a csökkenés elsôsorban a nôi populációt érintette. Utánvizsgálatok kimutatták, hogy az öngyilkosságok markáns csökkenését szinte kizárólag a nôi depressziós öngyilkosok számának csökkenése okozta. A férfiak között az öngyilkosság aránya látszólag változatlan maradt. Mivel a tréning hatása néhány év múlva csökkent (a képzésben részt vevô családorvosok közül többen elköltöztek Gotlandról!), ezért a továbbképzést idôrôl idôre megismételték, ezáltal az orvosok diagnosztikai és terápiás képességét a kilencvenes években is szinten tartották. Ennek következtében ezen földrajzi régióban az öngyilkosság a nôi populációban ma szinte ismeretlen.

A férfiak öngyilkosságának arányában azonban csak elhanyagolható csökkenés volt észlelhetô. Ennek magyarázata abban áll, hogy a férfi öngyilkosok ismeretlenek voltak az egészségügyi ellátást nyújtók számára, ennek következtében a háziorvosok diagnosztikai és terápiás készségeinek javulása nem lehetett hatással rájuk.

Ha a férfiaknak volt is kapcsolatuk a háziorvosokkal, az szomatikus _ gyakran banális _ panaszok következménye volt. Sokan közülük oly mértékben voltak gyógyszerfüggôk, hogy a diagnosztizálást lehetetlenné tette a viselkedészavar, a belátás- és motivációhiány, az agresszivitás vagy a kétségbeesett elkerülô magatartás. Azokban az esetekben, amelyekben a férfiak depressziójának diagnózisa felállítható volt, a terápia megkezdését követôen a betegek nem jelentek meg kontrollvizsgálaton, és általában nem mûködtek együtt a kezelésben. Ezen férfiak igen nagy része nem állt kapcsolatban semmilyen szociális ellátást végzô szolgálattal, amely segítséget nyújthatott volna számukra. Azon esetekben, amelyekben volt kapcsolat, ott is ez gyakran a rendôrség, az alkoholfüggôk járóbeteg-ellátását végzôk vagy az adóhatóságon keresztül valósult meg. Sokszor azonban még ilyen kontaktus sem volt.

Ezen férfiak vizsgálata és szoros követése során kiderült, hogy depressziójuk tüneti képe rendkívül változatos lehet. Jellemzô tünet volt az impulzivitás (dühkitörések), az önmagukkal és másokkal szembeni agresszió, a határozatlanság, valamint annak hiánya, hogy felismerjék és belássák reménytelenségérzésüket, kétségbeesésüket, depressziójukat, hogy szükségük van arra, hogy segítséget keressenek.

Ezen férfiak többsége öngyógyításként az alkoholba menekült vagy az ezzel egyenértékû függôséget jelentô túlzott mértékû sporttevékenységbe, „munkaalkoholizmusba", amely elnyomja a szorongást és depressziót.

Az etológia és antropológia mai ismeretei alapján a férfiak és nôk különbözôképpen reagálnak a rendkívül reménytelennek tûnô helyzetekben. A nôk nyitottabbak a segítségkérésben és keresésben, és védik magukat azáltal, hogy nyugodt, visszafogott és visszahúzódó magatartásmintákat vesznek fel a szélsôségesen kilátástalan helyzetekben. Teszik mindezt azért is, hogy biztosítsák a család fennmaradását.

A férfiak gyakran máshogy reagálnak. Ha sarokba szorítva érzik magukat, akkor ingerlékenyek, viselkedésük sztereotípiákra épül, és vad kitörésre, kirobbanásra hajlamosak. Harcos ösztöneik kerülnek elôtérbe, nyugtalanok és agresszívek lesznek, elvesztik toleranciájukat és reális belátásukat arra nézve, hogy segítségre lenne szükségük.

Elképzelhetô, hogy mély etológiai gyökerei vannak a férfiak és nôk reménytelen helyzetben tanúsított viselkedésbeli különbségei mögött.

A depresszió diagnosztikájának tudományos alapjait önmagukat depressziósnak minôsítô és segítségért forduló emberek által lejegyzett tünetek jelentették. Ezek többsége nô volt. Ennek következtében ez a tüneti kép nem tükrözi pontosan a férfiak depressziójának és öngyilkosságának jellegzetességeit.

Manapság a férfiak depressziójának tüneti képét elkülönítjük a klasszikus depressziós tünetegyüttestôl _ amely elsôsorban nôknél észlelhetô _, felhasználva ehhez a depressziós férfiak körében szerzett klinikai tapasztalatokat és a centrális szerotoninrendszer mûködésérôl megszerzett tudásunkat.

Ez remélhetôleg minôségi javulást fog eredményezni a férfiak depressziójának felismerésében mind az orvosok, mind a hozzátartozók között, és lehetôvé teszi a férfiak számára a tünetek észlelését önmagukon.

Ma már tudjuk, hogy a depresszió felismerése és gyógyítása csökkenti az öngyilkosság kockázatát, mivel az öngyilkosság szorosan összefügg a depresszióval. Az egyre gyarapodó tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy férfiakon ritkábban ismerik fel a depressziót, és még ritkábban kezelik ôket. Ez lehet a megoldása a mind ez idáig nehezen megmagyarázható és paradox ténynek, hogy a férfiak _ bár statisztikailag feleannyi közöttük a depresszió gyakorisága _ sokkal inkább hajlamosak arra, hogy önkezûleg vessenek véget életüknek. A férfiak „túlzott hajlama" az öngyilkosságra utalhat depressziójuk ritkább felismerésére és kezelésére.

Ez a jelenség azt is mutatja, hogy a statisztikailag általában alacsonyabb betegség-elôfordulás a férfiak között _ beleértve a szomatikus betegségeket is _ inkább következik a ritka segítségkeresésbôl, mint a jobb egészségi állapotból.

Ez lehet a magyarázata annak a paradox ténynek, hogy bár a legtöbb európai országban (így Magyarországon is) a nôk körében nagyobb a betegségek gyakorisága, mégis szignifikánsan alacsonyabb a férfiak várható élettartama.

Szemben a típusos depresszióval _ amelyben a segítségért forduláskor a gátoltság, bûnösségérzés, pesszimizmus és apátia dominál _, a férfiakra jellemzô depressziós képet a külvilág felé eltúlzott cselekedetek, az agresszivitás, a tolerancia hiánya és az öngyógyszerelés jellemzi. Az alább felsorolt szimptómák speciális részei lehetnek a férfi depresszió tüneti képének:

_ a külvilág felé irányuló, agresszív viselkedés, csökkent impulzuskontroll,

A tüneti kép gyakran hasonló lehet az egyes személyiségzavarokban, illetve az általános stressz esetén észleltekhez. Az agresszivitás a türelmetlenség és az alacsony impulzuskontroll gyakori jellegzetességek. A kutatások azt mutatják, hogy a központi idegrendszer szerotoninaktivitásában mutatkozó ingadozásnak jelentôsége van e tünetek esetében, és a szerotoninregulációra ható szerek (elsôsorban a szelektív szerotoninreuptake-inhibitorok) meghatározó befolyással és terápiás hatással bírnak.

Másik jelentôs tényezô a férfi öngyilkosság és depresszió diagnosztikájában az idôfaktor. Azon férfiak egy részével nehéz bánni, akiknek a viselkedése jelentôs változást mutat az idô függvényében, ezen férfiak viselkedése „pszichopátiás" jellegû. Normális körülmények között ôk szociálisan jól funkcionáló, jó képességû emberek, akiknek a viselkedése a depressziós periódus idején nehezen elfogadható, és ezen idôszakot leszámítva saját maguk számára sem elfogadható. Gyors személyiség- és viselkedésváltozás férfiakban figyelmeztet a depresszió lehetséges fennállására.

Ezen hipotézisünket jelentôs mértékben alátámasztja az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában élô Amish populációkban _ amelyekben az alkoholizmus, a drogabúzus és a kriminalitás gyakorlatilag nem fordul elô _ a major depresszió prevalenciája kétszer akkora, mint az Egyesült Államok más területein, ugyanazon módszerrel történt vizsgálatokban, és a major depresszió ezekben a közösségekben egyforma gyakorisággal fordul elô a nôk és a férfiak között. Ezek az eredmények jól megfelelnek azon régi tapasztalatnak, hogy a krónikus alkoholizmus mögött gyakran depresszió húzódik meg, és hogy a depresszióhoz társuló másodlagos alkoholizmus és kriminalitás sokkal gyakoribb a férfiak körében.

Ahogy fentebb említettük, a férfiak nehezebben adják jelét pszichológiai értelemben vett gyengeségüknek. Ezért inkább szomatizálnak. Gyakran elôfordul az, hogy utolsó kétségbeesett kísérletként a férfiak felkeresik háziorvosukat, de nem tudják elmondani problémájukat, hanem jelentéktelen szomatikus bajokról panaszkodnak. Gyakran a képet valamilyen abúzus takarja, például a „munkaalkoholizmus", az extrém sporttevékenység, a szerencsejáték, a kockázatkeresô magatartás, a döntésképtelenség, a gyermeki viselkedéshez való regresszió, az önsajnálat, az egyre növekvô lehangoltság. Ebbe _ érthetô módon _ egy idô után a közeli hozzátartozók és a szakemberek egyaránt belefáradnak, ami pedig nem javítja a segítséghez jutás esélyét. Ahogy a Gotland-vizsgálat is mutatja, még a depresszió és az öngyilkosság szimptómáinak széles körben való elterjesztése mellett is gyakran a nôk kerestek és kértek segítséget férjeik számára.

A szimptómák ismeretének terjedése a férfiak körében még több férfit ösztönöz arra, hogy segítséget kérjen az orvosától vagy a körülményektôl függôen a kórháztól, pszichiátertôl vagy pszichológustól.

A terápia fontos része lehet a pszichoterápia. Leginkább azok a pszichoterápiák a hatékonyak, amelyek fókuszában a férfi irreális önképe áll, illetve amelyek javítják azon képességét, hogy felismerje a segítségkérés szükségességét. Emellett rávilágítanak a terápia folyamatosságának fontosságára anélkül, hogy valami, szégyenteljes vagy lealacsonyító dolognak láttatná azt. Emellett folyamatos gyógyszeres terápiára is szükség van a szerotoninszint normalizálására, amely jelenlegi tudásunk szerint összefüggésben áll a depresszióval, az agresszivitással, a krónikus stresszel és az abúzussal _ ezen tünetek mindegyike része lehet a férfi depresszió tüneti képének. A terápiának következetesnek kell lenni, elegendô ideig kell tartania, illetve biztosítania kell a beteg együttmûködését. Az öngyilkosság kockázata akkor is fennállhat, ha a terápia elkezdôdött és eredményes. Ez azt jelenti, hogy az öngyilkosság kockázatát újra és újra kell becsülnünk, amíg a beteg el nem éri a teljes és tartós stabilitás fázisát.

A depresszióra való hajlamot komolyan kell venni, csakúgy mint minden más betegség iránti hajlamot _ és a betegnek meg kell tanulnia felvállalni a betegségével járó felelôsség egy részét, és ismernie kell gyengeségeit.

Azokban az idôszakokban, amikor az alkoholfogyasztás jelentôsen megnô és ennek hatása terápiás problémaként jelenik meg, a depressziós férfiaknak alkoholmegvonó terápiára is szükségük van. Manapság vannak olyan gyógyszereink, amelyekhez nem alakul ki hozzászokás. Az új típusú gyógyszerek megakadályozzák az alkoholfogyasztást követô megvonási tüneteket és a szorongást, ezáltal csökkentik az esélyét az alkoholabúzus folytatásának. E gyógyszerek tehát a szorongás, a stressz és a depresszió ellen hatnak.

Célszerû kombinálni a gyógyszeres és a pszichoterápiát. A tapasztalat azt is mutatja, hogy az említett férfiak esetében a pszichoterápia gyakran kevésbé hatékony (fôleg a mélylélektani, hosszú idôtartamú terápiák). E férfiak jobban fogadják azon pszichoterápiás megközelítéseket, amelyek problémamegoldás centrikusak, életmód-változtatást céloznak meg vagy egy reális-én megtalálását, a mentális energia gazdaságos felhasználását tûzik ki célul. Ez a férfiak számára gyakran nehezen megy. Tapasztalatok szerint a problémacentrikus, kognitív orientációjú pszichoterápiát jobban elfogadják, és az gyakrabban vezet azon képességek kialakulásához, amelyek révén segítséget tud kérni problémás helyzetekben, illetve jobb önismeretre tesz szert. Ezen terápiák a tapasztalat szerint segítik a beteget, hogy könnyebben tudjon segítséget kérni, jobban megismerje saját gyengeségeit, így javul az együttmûködése és csökken a szégyenérzete.

Mivel az öngyilkosok jelentôs hányada (35_55%) jelentkezik élete utolsó heteiben, hónapjaiban az egészségügyi ellátás különbözô szintjein, az orvosoknak és a velük együtt dolgozó egészségügyi személyzetnek rendkívül nagy szerepe van az öngyilkossági veszély felmérésében, s így a suicidium megelôzésében. Számos vizsgálat igazolta, hogy a férfiak ritkábban fordulnak orvoshoz, illetve ritkábban kérnek segítséget, mint a nôk. Ha mégis felkeresik a családorvost, az egyéb szakmák képviselôit vagy a pszichiátert/pszichológust, azok a gyakran társuló alkohol- vagy drogproblémák miatt ritkábban ismerik fel a depressziót. Fontos tehát, hogy az egészségügyben dolgozók az eddiginél is fokozottabban fogékonyak legyenek a suicidium problematikája iránt és adott esetben ne csak nôk esetén gondoljanak az öngyilkosság lehetôségére. Az egészségügyi ellátás öngyilkosság-megelôzô stratégiái az alábbiakban foglalhatók össze:

2. A pszichiátriai betegségek korai felismerése és hatékony akut és hosszú távú kezelése és gondozása.

3. Az öngyilkossági kísérleten átesettek utógondozása (szükség esetén a családtagok bevonásával).

Természetesen nemcsak az egészségügyi dolgozók felelôsek az öngyilkosságok megelôzéséért. Az életnívó, illetve az egészségügyi és a szociális ellátás színvonalának emelése, az alkohol- és drogprobléma elleni küzdelem hatékonyságának fokozása, a lôfegyverhez való hozzájutás lehetôségének fokozottabb kontrollálása már túlmutat az egészségügyi ellátás keretein és a társadalmi vezetôk kompetenciájába tartozik.

A depresszió és az öngyilkosság kérdése különösen fontos probléma Magyarországon. Az utolsó 5 év kivételével századunkban gyakorlatilag minden évben hazánk suicid mortalitása volt a legmagasabb a világon, míg a 2_8. helyeket váltakozó sorrenddel többnyire Dánia, Ausztria, Svájc, Svédország, Finnország, Belgium és Nyugat-Németország foglalták el. Ugyanakkor az utóbbi másfél évtizedben (és különösen az utolsó 7-8 évben) a magyarországi suicidráta tartós és folyamatos csökkenése észlelhetô: míg 1984-ben közel 4600 ember ölte meg magát, ez a szám 1998-ban már „csak" 3200 körül volt. Ez a több mint 30%-os csökkenés a világon a legnagyobb, és minden bizonnyal nem egy, hanem számos okra vezethetô vissza. Bár a rendszerváltozás pozitív hatása nyilvánvaló (a demokratizálódási folyamat megindulása, a vallásszabadság kiterjedése stb.), az is kétségtelen, hogy az utóbbi 10 évben Magyarországon nagymértékben megnôtt a munkanélküliség és jelentôsen megnövekedett a létminimum alatt vagy annak határán élôk száma, illetve folyamatosan csökkent a születésszám. Mindezek társadalmi kihatása pedig inkább a suicidium gyakoriságának növekedése irányába mutat. Az is tény, hogy az összes volt szocialista ország közül csak Magyarországon csökkent a suicid halálozás, a többi rendszerváltó országban nem változott (például Csehország, Szlovákia), vagy kismértékben (Lengyelország) vagy jelentôsen (balti országok, Oroszország) növekedett.

A suicid ráták ilyetén átrendezôdése révén az utóbbi néhány évben Magyarország elvesztette „világelsô" pozícióját és jelenleg az ötödik helyen áll. Ezzel persze még nem lehetünk elégedettek, hiszen a 100 000 lakosra jutó éves öngyilkossági halálozás még így is több mint másfélszerese Ausztriáénak, és közel háromszorosa Angliáénak és az Egyesült Államokénak.

Másrészt viszont az is igaz, hogy az utóbbi 10_15 évben több nyugat-európai és skandináv országban csökkent 10_20%-kal a suicid halálozás, pedig ezen országokban nem ment végbe sem politikai, sem gazdasági rendszerváltás.

A hazai vezetô pszichiáterek döntô többsége egyetért abban, hogy a magyarországi öngyilkosságok eme jelentôs csökkenésének egyik (de nem kizárólagos!) meghatározó tényezôje a pszichiátriai ellátás fejlôdése, ezen belül is a depressziók korábbi és jobb felismerése és hatékonyabb kezelése. Ez az utóbbi 15 évben az antidepresszívumok forgalmazásának ötszörösre, illetve a sürgôsségi (S.O.S) krízistelefon-szolgálatok számának hatszorosra növekedésében is megnyilvánul.

Láthattuk, hogy a gotlandi depressziótovábbképzô-tanfolyam után elsôsorban a nôi (depressziós) öngyilkosságok száma csökkent, a férfiaké gyakorlatilag változatlan maradt, és így az öngyilkosok között a férfiak százalékos aránya megnôtt. Érdekes, hogy az utóbbi két évtizedben ugyanez a tendencia észlelhetô Magyarországon is: a férfiak százalékos aránya az öngyilkosságban meghaltak között 1981-ben 67,5 volt, ez 1996-ra fokozatosan 75,7-re emelkedett. A hazai suicidmortalitás csökkenése tehát kevésbé kifejezett a férfiaknál, és ez az eddig tárgyaltakkal együtt kellôen indokolja, hogy a depressziók problémáinak speciális aspektusait ne csak a nôk (post partum depresszió, menopauzális depresszió stb.), hanem idônként a férfiak szempontjai szerint tárgyaljuk.

A depresszió és az öngyilkosság komoly népegészségügyi probléma mindenütt a világon. A tapasztalat azt mutatja, hogy jelentôs változást hoz ebben a kérdésben az egyre hatékonyabb új antidepresszívumok elérhetôsége és használata, megfelelô betegkövetéssel. Ugyanakkor tény, hogy nem minden országban elérhetô az adekvát diagnosztika, terápia és betegkövetés. A férfiakra fokozottan igaz ez, csak ritkán ismerik fel, és még ritkábban kezelik a körükben gyakran elôforduló depressziót, reménytelenséget, és az öngyilkossági késztetéseket.

Sajnos, nem minden öngyilkosság elôzhetô meg. Ugyanakkor a suicidiumok többségét klinikai depresszió állapotában követik el, amely bizonyosan gyógyítható. A legtöbbször azonban szerepet játszanak egyidejûleg fennálló pszichoszociális és egzisztenciális tényezôk, amelyeket nehéz befolyásolni. Igen lényeges összetevôje a depresszió manifesztálódásának az egyén biológiai vulnerabilitása, amely a hajlamot jelenti csupán, de tartós vagy ismételt negatív életesemények hatására ezen hajlam talaján alakul ki a betegség.

A depresszió mögött álló szenvedés összetett, és gyakran pszichoszociális és egzisztenciális problémákon alapszik. Nagyon gyakran az egészségügyi rendszer nem tudja megoldani az olyan problémákat, mint a magányosság, a munkanélküliség, az identitásválság, a perspektivátlanság.

Önmagában a depresszió a kialakulását, illetve a diagnosztizálást követôen gyógyítható, a mögötte húzódó problémák egy részével pedig már meg tud birkózni a személy _ ha kell, akkor terápiás segítséggel _, amikor a depresszió tünetei enyhülnek és az öngyilkosság kockázata lecsökken.

A jövôben az egészségügyi ellátás egyik kardinális pontja kell, hogy legyen a depresszió és az öngyilkosság közötti relatíve szoros kapcsolat befolyásolása a hatékonyabb terápia segítségével, valamint a férfi depresszió _ és egyéb stresszel összefüggô zavarok _ felismerésének javítása által. Az egészségügynek, és azon kívül esô ágazatoknak is feladat ez, mivel a depressziós és öngyilkosság elkövetésére hajlamos férfiak nem annyira az egészségüggyel kerülnek kapcsolatba, hanem sokkal inkább a rendôrséggel, az alkoholelvonóval és az adóhatósággal. Ezen szociális szervezeteket kell a tréningeknek célba venni, valamint a munkahelyeket, a vallási közösségeket és egyéb hálózatokat. Ugyanennyire fontos a civil szervezetek, a család, a barátok _ és mindenki, aki érintett, vagyis mindannyiunk _ oktatása.

Ma a depresszió, illetve a depresszióval kapcsolatos öngyilkosság és az ehhez kapcsolódó problémák gyógyíthatók és megelôzhetôk. Hatékony terápiás stratégiák léteznek _ mind a gyógyszeres, mind a pszichoterápia területén _ a depressziós férfiak kezelésére, bár az abúzus, az agresszív reakciók, az önértékelési problémák gyakran reménytelenséget sugallnak számukra és környezetük számára egyaránt. Reméljük, hogy ez a kiadvány segítséget jelent a depressziós és öngyilkosságra hajlamos férfiak problémájának megismerésében, lehetôvé téve számukra a segítségkeresést és az adekvát segítség elérését.

Long-term outcome and mortality of treated versus untreated versus untreated bipolar and depressed patients: A preliminary report.

2. Arató M, Demeter E, Rihmer Z et al. Retrospective psychiatric assessment of 200 suicides in Budapest.

Depression and suicide on Gotland. An intensive study of all suicides before and after a depression-training programme for general practitioners.

An educational project on depression and its consequences: Is the frequency of major depression among Swedish men underrated, resulting in high suicidality?

Prevention of depression and suicide by education and medication: impact on male suicidality. An update from the Gotland study.

Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 1021 Budapest, Hûvösvölgyi út 116.

E-mail levelezés erre a címre: HIPPOCRATES

Created by Spinerette Information Systems 1999.