Droghasználók terápia központú megközelítése, kezelésük ambuláns lehetôségei>

Szokás a szenvedélybetegségekrôl általánosságban gondolkodni. Ennek oka a nyilvánvaló hasonlóság az alkoholista és a heroin-használó, vagy a játékszenvedélyes muködési mechanizmusai között.

Fôleg a kezelés kapcsán hangsúlyozódnak azok a különbségek, amelyek figyelmen kívül hagyása akár a terápiás folyamat megszakadását jelenthetik. Itt elsôsorban nem a szerek, vagy a viselkedési típusok alapvetô különbségeire gondolok, hanem a kliens életkorára, családi, környezeti körülményeire, a függôségben eltöltött idôre, ennek társadalmi megítélésére (lásd. pl. a cigarettázásról való leszokás esélyeit), valamint a szermentes élet kínálta lehetôségekre (ugye milyen különbségeket találunk a látszólagos hasonlóságok ellenére, ha összehasonlítunk pl. egy 21 éves 3 éve heroinozó családban élô évhalasztó egyetemistát, egy 25 éves 10 éve szipuzó hajléktalant és egy 50 éves munkanélküli alkoholistát).

A kémiai- és viselkedéses addikciókat krónikus betegségnek tekinthetjük. Ez talán nem is kérdés számunkra, amikor a problémát kialakító okokat és ezek hatásának idôtartamát keressük, hiszen a személyiség struktúrájában lévô „lyukak”, a korai kötôdés hiányának következményei, a családi légkör elviselhetetlenné válása évek alatt hozzák meg eredményeiket.

De ezt már sokkal nehézkesebben fogadjuk el a gyógyulás, a gyógyítás idôszakában. Nemegyszer elvárnánk (és ez alól sokszor a szenvedélybetegekkel professzionálisan foglalkozók sem kivételek), hogy már a terápia kezdetén absztinens legyen, ezt tekintjük a motiváltság mércéjének, és ennek teljesíthetetlensége esetén azt mondjuk, még nem alkalmas terápiára, mossuk kezeinket (sokszor tapasztalunk hasonlót pszichiátriai osztályra kerülésekor, mert a terápia megszakadásának jól bevált indoka a „nem együttmuködô, a kereteket tartani nem tudja” jelzô). Ugyanezt jelzi az is, hogy a problémának gyors megoldását várjuk, türelmetlenek vagyunk, intoleránsak a relapszusokkal, nem hagyunk „kiskapukat” a botlások utáni visszatérésekre.

Aztán ezen sikertelenségeken elkeseredve az addikciókat gyógyíthatatlannak tituláljuk.

Tudjuk, hogy a krónikus betegségek gyógyíthatóságának egyik alapfeltétele a korai kezelésbevétel, a korai intervenció. Ebben a családorvosokra, az alapellátásban dolgozókra igen komoly feladat és felelôsség hárul.

(Itt nem térek ki a prevenció fontosságára és lehetôségeire, de nem kérdés ennek jelentôsége és érthetetlen jelenlegi állapota.)

A második fô jellegzetesség az addikciók fertôzô betegségekhez hasonló terjedése. Ekkor nem a divatra vagy a fogyasztói társadalom káros hatásaira célzok, hanem arra az egyszeru tapasztalati tényre, hogy a függôségben szenvedô ember létfeltétele a környezetében lévô droghasználók jelenléte, mivel ez nemcsak társaságot, de megélhetési forrást is jelent. Másrészrôl a drogok páratlan élménnyel kápráztathatják el használójukat, és kitunô eszközei a serdülôkori lázadás, a másság kifejezésének. Az „öregek” azok, akik beavatják a fiatalokat, akik megtanítják ôket anyagozni. A kábítószer képes arra, hogy pilótajáték-szeruen terjedjen. Ha egy „érintetlen” területre betelepítenék néhány droghasználót, hamarosan számuk rohamosan emelkedni fog. Ne ringassuk magunkat abban a tévhitben, hogy majd a rendôrség és a hatalom szigorú törvényei rendet teremtenek. Ez a probléma így nem megoldható.

Ilyen esetekben vetôdik fel viszont az erôszakos beavatkozás jogosultsága. Ezek gyógykezelése kapcsán mindig elsôdleges szempont volt a környezet védelme, a járvány terjedésének megakadályozása, és amíg nem állt rendelkezésre megfelelô ellenszer, ezen szempont érvényesítésére a karantén volt az egyetlen mód, melyet azonban nem kifejezetten lehet gyógyításnak nevezni.

Tehát elsô fókuszunk a „Korai kezelésbevétel” (a jelenség felismerése; osztályozása /kipróbálás vagy problémás használó; motivációs interjú/ - ennél a szakasznál még nincs különösebb jelentôsége a drog típusának /lehet legális vagy illegális is; ne feledkezzünk meg az alkoholról és a dohányzásról sem, mely bizonyos életkor alatti megjelenését nagyon komolyan kell venni/).

Különös tekintettel a „kettôs diagnózisú” kliensekre, akiknél megtalálható egy elsôdleges pszichés probléma, betegség, melyet ún. önmedikalizációs módon kezel a panaszokat leginkább enyhítô kábítószerrel (pl. szorongás, antiszociális személyiségzavar - depresszánsok /alkohol, heroin/; dysthimia, depresszió - serkentôk /amphetamin, MDMA/; és amely típusú szerhasználat magas százalékban vezet függôséghez.

Következô fókuszunk az „ambuláns terápián”, a gondozáson van, melyet egy hosszabb szakasznak képzeljünk el, átlagosan legalább egy évet, melyben váltakoznak az intenzívebb idôszakok (krízisek, gyógyszeres beavatkozások, egyéni, csoport- és családterápiák, a visszaesések idôszaka, stb.) illetve azon átmeneti állapotok, melyek alatt a kapcsolat lazább és vagy absztinenciáról, vagy egyensúlyban lévô, kontrollált droghasználatról szólnak. Ilyenkor csak krízisek kapcsán történik valami. Valami, amitôl újra szükség lehet a segítô kapcsolatra, ami új nézôpontból mutatja meg az elmúlt idôszakot, ami lehetôséget ad további fejlôdésre.

A terápiás kapcsolatban benne van a droghasználó ambivalenciája, ellenállása, mely megmutatkozik velünk szemben, a józan élettel szemben. Az „anyagos” vágya nem az absztinencia, hanem a problémák, a káros következmények nélküli droghasználat. Ennek a kapcsolatnak az alakulásába belejátszik a segítô ellenérzése („hogy mégiscsak maga kereste a bajt”), a társadalom elítélô szemlélete, a törvényi szabályozás, a családi tragédia, stb.

A drogbetegek kezelése már ettôl is nehéz lehet. Etikai szempontok miatt. Valóban a kliens érdekét tartom-e elsôdleges szempontúnak, vagy úgy gondolom, hogy a szenvedély-betegségek esetében más szempontokat kell elsôdlegesnek tekintenem?

És ne tévesszük szem elôl „drogosok” terápiája kapcsán sem a kezelés általános morális elveit (Stadler, 1986), melyek az univerzalitás, a publikusság és az igazságosság által körülhatároltak.

Az alapellátásban dolgozók beavatkozásait két fô fajtára oszthatjuk. Az elsô sürgôsségi ellátást jelent, akár túladagolásra, akár a „szokásos” használat kapcsán kialakuló káros következményekre gondolunk (az utóbbiak lehetnek testi, vagy pszichés következmények - pl. hypo-, és hyperthermia, hypo-, és hypertensio, arrythmiák, görcsrohamok illetve zavartság, pszichotikus- vagy maniform állapotok, depresszió, insomnia, impulsus-kontroll zavarok, pánik rohamok, heves szorongás, stb.), de a kliens akut megvonási tünetek miatt is jelentkezhet rendelésünkön, ügyeletben.

A megvonási tünetek természetesen csak chronicus abusus, vagy dependencia következményei, de a sürgôsségi ellátásra okot adó egyéb tünetek alkalmi használat, szer-kipróbálás esetén is megjelenhetnek.

Azzal együtt, hogy a fenti panaszokat, tüneteket a szokásos módon látjuk el (itt jegyzem meg, hogy túladagolás esetén csak az opiátoknak /Narcanti (naloxon)/ és a benzodiazepineknek /Anexate (flumazenil)/ van ellenanyaga, a többi esetben a mérgezések ellátásának általános elveit, lépéseit követjük, illetve tüneti kezelést biztosítunk), elengedhetetlenül fontos, hogy tisztázzuk, vagy legalábbis kísérletet tegyünk annak tisztázására, hogy jelen állapot kialakulásának mik az elôzményei, minek tekinthetôk (ha már megvonási tünetek jelentkeznek, ezen kérdés eldöntése már nem probléma). Alkalmi, vagy rendszeres droghasználat, egyszeri kipróbálás vagy egy függôség elsô epizódja, esetleg öngyilkossági kísérlet vagy baleset.

Ez persze igen nehéz kérdés, és ennek eldöntése nem is a jelen tünetekbôl, nem a drog fajtájából, a droghasználat módjából következik, hanem az azt megelôzô eseményekbôl.

Itt elsôsorban életvitelre, életmódra, kapcsolatokra kell gondolni. Történt-e ezekben jelentôsebb változás a közelmúltban. Kimaradt-e munkahelyrôl, iskolából, romlottak-e a teljesítményei, voltak-e egészségügyi-, pszichés problémái, melyekre nehezen lehetett magyarázatot találni, szedett-e rendszeresen gyógyszereket, stb. Sokszor természetesen nem nélkülözhetjük heteroanamnesztikus adatok begyujtését sem, vagy konzultálnunk szükséges másokkal.

De gondoljunk arra, hogy talán csak sokára, vagy már késôn visszatérô alkalmat szalaszthatunk el, ha jelen krízist nem állítjuk a motiváció kialakításának szolgálatába. Ezek azok a pontok, ahol a droghasználó is könnyebben beláthatja problémáját.

A változás lehetôségének kulcsa, az ehhez szükséges erôforrás a kliensben illetve családjában, környezetében található. Ennek megtalálása, muködtetése, életben tartása alapvetô a sikeres terápia szempontjából. A motivációval való foglalkozás központi jelentôségu. Ennek felismerése, indukálása nem csak a professzionális segítô feladata, hiszen pl. egy drogambulancia felkeresése már a motiváció beindulását jelzi. Motiválni tehát tud a család, a barátok, a családorvos, a pedagógus, stb. és ôk lesznek azok, akik segíteni tudnak a terápiás nehézségek megoldásában is, és fontos kiegészítôi lehetnek a drogambulancián folyó munkának.

A változás folyamatát 4 fázisra oszthatjuk. Ezek idôtartama, minôsége mindkét féltôl függ, de aktivitásunk elôsegítheti ennek elôrehaladását.

a felismerés elôtti állapot

A rendszeres szerhasználóknak kb. 50-60%-a mondja azt, hogy „nekem nincs problémám”. A segítô feladata a problémák jelenlétére való rávilágítás, illetve beszélni a drogok muködésérôl, veszélyeirôl, felvázolni a lehetséges következményeket. Ezzel elültethetek néhány olyan magot a fejébe, mely idôvel kikel, és visszahozza a kezelésbe.

A legtöbb szerhasználó nem alkalmas arra, hogy terápiát kezdjen, de lehetôségünkhöz mérten mindent meg kell tennünk, hogy ez változzon.

A speciális ellátó helyeken az ebben a fázisban lévôkkel csak véletlenül találkozhatunk, de az alapellátásban gyakrabban elôfordulhatnak.

az elgondolkodás fázisa

A kliens felismeri, hogy gondjai vannak, mely szerfogyasztásának számlájára írható. Gondolkodni kezd a kezelés lehetôségén. Ehhez szükséges a terapeuta bátorítása. Nem az ítéletem kell, nem a címkézésem, hanem hogy választási lehetôséget ajánljak neki. Információkat, tényeket vár jelenlegi állapotáról, kilátásairól. A kliensek kb. 30%-a van ebben a fázisban.

a cselekvésre való készenlét fázisa („amikor lehajtom a fejem”)

A kliens fô célja és vágya a problémamentes anyagozás, de belátja, hogy erre nincs lehetôsége. Megpróbált valami kompromisszum szerint muködni, de most megadja magát, beismeri, hogy elvesztette a kontrollt szenvedélye felett.

A segítôk velük töltik a legtöbb idôt. A függôk kb. 10-15%-a tart itt.

a cselekvés fázisa

Elkezdôdnek a rendszeres találkozások, elindul a terápia. De ezt a folyamatot semmiképpen sem egy töretlenül emelkedô egyenes vonallal írhatom le, hanem egy spirálisan, néha önmagába visszatérô, néha a korábbi szintek alá menô görbével, mely kifejezi a megtorpanásokat, botlásokat, visszaeséseket, kifejezi a terápiával szembeni ambivalenciát, a motiváció hanyatlását-erôsödését, a környezet elfogadását, reakcióit, stb.

Lényeges a kliens nyomon követése. Figyeljük a folyamat alakulását, nyúljunk utána, ha eltunik, pl. hívjuk fel telefonon.

A kliensek többnyire úgy gondolkodnak, hogy amint jobban lesznek, újra kezükbe vehetik szerhasználatuk kontrollját. Ezt nem a mi becsapásunk céljából teszik. Ez legfôbb vágyuk. Ezért kísérletezgetnek. Jelenlegi állapotuknál már csak azt szörnyubb elképzelniük, hogy a drogok adta élmény már soha nem lehet az övék. Ezért szinte lehetetlen a gyógyulás folyamatát relapszusok nélkül átvészelni.

Így már a terápiás kapcsolat kezdetén gondolnom kell erre a lehetôségre. A visszaesés megelôzés kapcsán ki kell dolgoznunk olyan csatornákat, melyek megkönnyítik számára a terápiába való visszajövést, ne legyen a lelkiismeret furdalása akkora, hogy ezt ne tegye lehetôvé.

lépés: megfigyelés, információk gyujtése (anamnesztikus, heteroanamnesztikus adatok, fizikális- és labor paraméterek)

lépés: a droghasználók hajlamosak hazugságra, akkor is átvágnak, ha ennek nincs különösebb jelentôsége. Ha rendelkezem pontos dokumentációval, ezt nehezebben teszik velem. Nem akarok feltétlenül vitatkozni, de lássak a lehetô legtisztábban.

lépés: a felkészülés idôszaka valójában várakozást jelent, várakozás valami olyan eseményre, krízisre, mellyel meggyôzhetem kliensemet a változás szükségességérôl.

4. lépés: a 3. lépés megvalósulása esetén következhet a konkrét beavatkozás, intervenció. Ekkor már kész stratégiám van, hogy mit kezdjek kliensemmel, hová akarok eljutni vele, pl. én kezdek vele terápiát vagy továbbküldöm.

Az intervenciós technikáknak több formája ismert:

a) támogató-konfrontáció - Ez egy alapvetôen a bizalomra épülô kapcsolat. Dokumentálom és összegzem a kliens viselkedésén és vizsgálatán alapuló információkat, káros következményeket. Szembesítem ezekkel és felteszem a kérdést, hogy elfogadja-e, hogy drogproblémája van, megkérdezem, hogy van-e szüksége segítségre. Gondolt-e ô valamilyen segítségre? Ha elutasít és kikéri magának az ilyen feltételezést, felvázolhatok néhány következményt, mely rövid idôn belül jelentkezhet, ha így folytatja tovább. Mindig meghagyom a visszatérés lehetôségét, de néhány héttel késôbb egy konkrét kontroll idôpontban állapodok meg vele.

Annak ellenére, hogy ebben az intervenciós technikában helye van a szembesítésének, a direkt és kíméletlen konfrontációt nem tartom igazán hatékony eszköznek. Alapvetôen most akarok segíteni, nem feltétlen kell megvárni, míg valaki a „padlóra” kerül, bár vannak olyan droghasználók, akiknél csak ez indít el komolyabb változási igényt.

b) családi intervenció - Ha a család jelentkezik és kéri segítségünket, akár telefonon, találkozót beszélek meg velük és kérem, hogy a kliens nélkül jöjjenek. Amellett, hogy próbálom feltérképezni a családi struktúrát, muködési mechanizmusukat, erôforrásaikat, arról beszélünk, hogy milyen módon tudnánk segíteni. Ezen találkozó alkalmával beszélek nekik a függôségrôl, kialakulásáról, természetérôl, szakaszairól, beszélek nekik a család szerepérôl, megbetegítô hatásáról, beszélünk a felelôsség kérdésérôl. Megpróbálom felélénkíteni a régi jó emlékeket, milyen volt ez az ember korábban, amikor még nem anyagozott. Elmondok néhány sikertörténetet olyan droghasználókról, akiket családjuk kirúgott, mégis talpra álltak, elmondom, hogy én soha nem adom fel. Beszélek nekik arról, hogy hogyan viselkedjenek, hogy ne legyenek átverhetôk. Hangsúlyozom, hogy alapvetô az ôszinteség.

Gyakran nem könnyu megôrizni semlegességünket, megakadályozni, hogy a család bevonjon játszmáiba, de tudnom kell, hogy ha valaki szövetségesévé tud tenni, elvesztem. A család „bedarál” és nem tudok segítségükre lenni.

Megerôsítem ôket abban, hogy együtt hatékonyabbak leszünk. Gyakorolnunk kell, hogy mit tegyünk, amikor a kliens is körünkben lesz. Ez a fázis akár több alkalmat is igénybe vehet.

A találkozó, amikor már mindenki jelen van, a meglepetés erejével tud hatni, hiszen a droghasználó általában nem számít a család és/vagy barátok pozitív, segítô hozzáállására. Ez katartikus lehet számára és beindíthatja a változást.

Az intervenció tényszeru és törôdô. A mellébeszélésnek nem szabad helyet hagyni.

A konkrét problémák számbavétele után beszélünk a szerhasználat tényeirôl, következményeirôl. A család is kap lehetôséget, hogy elmondja, hogyan szeretné kliensünk gyógyulását. Ezt követi a választás a lehetséges alternatívák közül (detoxifikálás, szubsztitúció vagy absztinencia-orientált ambuláns kezelés illetve rehabilitációs otthoni elhelyezés).

Vegyem figyelembe azt, hogy az együttmuködni nem akaró családot sokszor nem a nemtörôdömség, hanem a buntudat akadályozza.

c) krízisintervenció - Történhet lelki, vagy testi krízis kapcsán (itt utalok cikkem elsô felében leírtakra). A sürgôsségi ellátás az elsôdleges. Stabilizálom az állapotát. Ha van rá lehetôség, próbálok kapcsolatot találni a családdal.

Amíg a kliens állapota nem teszi lehetôvé az érdemi kapcsolatot, kerüljük a tanácsadást, a „lelki fröccsöt”. Ha úgy ítéljük meg, hogy alkalmas egy hosszabb beszélgetésre, ezt mihamarabb tegyük meg. Legjobb azonnal. Sorsának további alakulása szempontjából ki kell használni ezt a helyzetet. Világossá teszem számára, hogy ez a krízis összekapcsolható szerhasználatával. Erre a klienstôl várok megerôsítést.

Ha lehetséges, a beszélgetésre behívok valakit közvetlen környezetébôl, családjából.

Egy krízis kapcsán jó esélyem van egy hosszú távú terápia, gondozás elindítására, de amennyiben ez mégsem sikerül, megpróbálom nyomon követni (lásd. a 4. lépést). Érezze, hogy törôdök vele.

lépés: az utánkövetés, mely lehet egy képeslap, levél vagy telefon, lehet egy „véletlen” találkozás. Akkor is van jelentôsége, ha aktuálisan nem kér segítséget.

A segítô legyen empatikus. Fejezzük ki, hogy megértjük a klienst. Nem kell, hogy elfogadjuk egymás nézeteit, de legyen megértés és párbeszéd. Adjunk gyakori feed back-et: pl. „így mondanám el a saját szavaimmal”; „ha jól értem, amit mondasz...”. Keressünk a kliens mondandójában ellentmondásokat. A diszkrepancia kihangsúlyozása az interjú folyamán a leghatásosabb eszköz a motiváció felkeltésére. Található-e, és ha igen mi is az valójában, ami miatt a kliens változni akar. Kerüljük a vitákat. Saját igazunk bizonygatása nem tartozik a hatékony terápiás eszközök közé. Az ellenállás pedig jelezheti az addigi stratégiák megváltozását is, mely ilyen módon a változás elsô hírnöke lehet. Tartsuk tiszteletben a kliens álláspontjait, de mindig keressünk új perspektívákat. Késztessük arra, hogy problémáit fogalmazza át. Ne feledjük, hogy a problémát végül is neki kell megoldani. Ezért erôsítsük önbizalmát, megküzdô képességét, hogy higgyen abban, képes a változásra.

Néhány tipikus hiba, melyet a segítôk az intervenciók során elkövetnek:

kérdés-felelek csapda (a kliens végül is csak olyan válaszokat fog adni, amit én hallani szeretnék)

konfrontáció-tagadás csapdája (rákényszerítem az ellenállásra; itt még ne a padlóra küldés legyen a célom)

szakértôi csapda (ha úgy tunik, én mindent tudok, ezzel szintén csak az ellenállást erôsítem, nem az ôszinte, bizalmas párbeszédet)

címkézés csapdája (ne tévesszük szem elôl segítô, terapeuta mivoltunkat)

a túl korai fókusz csapdája (ennek a folyamatnak nem a gyorsaság az értékmérôje, tehát hagyjunk idôt a gondolkodásra, az összegzésre; alapvetôen a kliensnek kell, vagy neki is rá kell jönnie az összefüggésekre és megoldási lehetôségekre)

a hibáztatás csapdája (pl. „És egyáltalán, hogyan jutott eszedbe, hogy drogokat használjál?” típusú kérdésekkel is csak az ellenállást erôsítem)

A fentiekben nagyon sok olyan momentum van, melyet a drogambulanciák terápiás kelléktárában is fellelünk. Bizonyos szempontból könnyebb a dolgunk, hiszen az ambulanciákra kerülôk többsége belátta problémáját a drogokkal kapcsolatban, de ugyanakkor a környezet jobban elvárja a gyors és hatékony beavatkozást. Hiszen ekkor már mindenki türelmetlen és nagy megkönnyebbüléssel veszik tudomásul, hogy gyermekük, barátjuk, stb. terápiát kezdett egy drogambulancián.

A beavatkozás lehet pszicho- illetve szocio-, vagy gyógyszeres terápia.

Az elôbbiek jelenthetnek egyéni vagy csoportos, dinamikus, kognitív, behavior vagy szupportív terápiát, ugyanakkor lényegesnek tartjuk a családközpontú megközelítést, de helyet kap a folyamatos gondozás is.

A gyógyszeres terápiák szükségesek toxikus állapotok kezelésére (akár túladagolásról, akár szokásos adag bevételérôl van szó), vagy akut megvonási tünetek enyhítésére, de segítségünkre vannak a fenti terápiás formák kiegészítésére is (szorongás, depresszió, pszichosis, pánik, insomnia a leggyakoribb tünetek).

Különösen opiáthasználók kezelésénél alkalmazunk két speciális gyógyszeres kezelést:

a) opiát antagonista (naltrexon) folyamatos adása, mely védelmet nyújt az opiátok hatása ellen, és idôvel csökkenti a drog utáni vágyat (alkoholisták kezelésében is használható).

b) szubsztitúciós kezelés, amikor opiát agonistát (methadon) adunk napi rendszerességgel.

A methadon mint szintfenntartó gyógyszer, határozott elônyökkel bír. Ha megfelelô adagokban alkalmazzák szájon át, a stabilizált betegnél napi egyetlen adag 24-36 órán át hat anélkül, hogy eufóriát okozó, szedáló vagy analgetikus hatást fejtene ki. Ezért a beteg funkciói normálisak és bármely szellemi vagy fizikai feladatát károsodás nélkül el tudja látni. A betegek továbbra is normális fizikai fájdalomérzettel és emocionális reakciókkal rendelkeznek. Ennél is fontosabb, hogy a methadon kiküszöböli az állandó narkotikuméhséget, amelyet a visszaesés fô okának tekintünk. A narkotikumok iránti kereszttolerancia, vagy „blokád” a szer alkalmazásának egy másik fontos tulajdonsága. Megfelelô adagokban a methadon „blokkolja” a rövid ideig ható kábítószerek - mint pl. a heroin - normál utcai adagjainak kábító hatását és csökkentheti a túladagolás valószínuségét, amennyiben a kliens kábítószert használ. Minthogy a methadonnal szembeni tolerancia stabil marad, a betegek korlátlan ideig (pl. némely esetben akár 20 éven át is) tarthatók ugyanazon az adagon.

És végül a methadon orvosi szempontból biztonságos szer, minimális mellékhatásokkal. (Joyce H. Lowinson, M.D.; Ira J. Marion, M.A.; Herman Joseph, M.A.; Vincent P. Dole, M.D., 1991)

A methadon fenntartó kezelés napjainkban is számos vita forrása, de hatékonysága egyértelmu, ha a droghasználók terápiájának eredményességét nem pusztán az absztinencia elérésében, hanem egy, a normál életmódhoz, életminôséghez közelítô állapot megvalósításában látjuk.

Visszatérve írásom kezdetére, a droghasználók gyógykezelése nem könnyu feladat, de a veszély nagysága (mivel fôleg a fiatal korosztályokat érinti) és sikeres beavatkozás esetén a befektetett munka hatványozott megtérülése, kárpótol bennünket nehézségeinkért.

1. Christopher L.: Az önimádat társadalma (Európa Könyvkiadó, 1996)

2. Joyce H. Lowinson, M.D.; Ira J. Marion, M.A.; Herman Joseph, M.A.; Vincent P. Dole, MD.: Methadone Maintenance (1991)

3. Kelemen G.: Az addikciók széles spektruma (Alkohológiai Füzetek, 1994)

4. Marlatt G. A., Gordon J. R.: Relapse prevention (Guilford, 1985)

5. Miller W.R., Rollnick S.: Motivational interviewing. Preparing people to change addictive behavior (Guilford, 1991)

6. Rácz J.: Addiktológia - Tünettan és intervenciók (1999)

7. Stadler H. A.: Making hard choises: clarifing controversial ethical issues. Counseling and human Development (1986)

8. Wanigaratne S., Wallace W., Pullin J., Keaney F., Farmer R.,: Relapse Prevention for Addictive Behaviours - A Manual for Therapists (Blackwell Science, 1990)